A nárcisztikus személyiségek, illetve valamiféle tudathasadás, vagy skizofrénia, de mégis tudatában a rossz és a rosszabb harcának. Pedig mégis megoldás, akkor is, ha elsőre, akkoriban még nem vettük észre az utalásokat, és csak napjainkban válik értelmezhetővé, hogy miért is fontos a mélypont egy olyan világban, vagy világ végén, ahol ott álunk ismét megmérettetve, és kimondva, hogy nem bírjuk tovább.
Brad Pitt és Edward Norton zseniális egyszemélyi párosa olyan felüdülés a mai napig, amelyből levezethető a férfiasság és a világ, a túlfogyasztás és valami igazi utáni vágy kettőse, közben zseniális képi világ, de David Finchernél ez megszokott és éppen az lenne a szokatlan, ha egyszer is hiba csúszna, vagy csak néhány nem odaillő képkocka, ami a filmben magában tökéletesen működik.
A hamarosan következő filmszemle fapados mivolta olyan képzavart, illetve képi világi zavart indított meg bennem, hogy a lent ott is, itt is, és szinte mindenhol elérkezett, ahol ember vagy éppen a művészet járt.
Egyre fogyó készletek, egyre erőteljesebb igény a másik oldalra, arra az egyszerű képre, amelyből indultunk, és tudvalevően sokkal veszélyesebb, és csak régisége miatt tűnik élhetőbbnek. És a kényelme miatt, noha a klub nem kényelmes, sőt talán arról szól a legkevésbé.
Egyszerű válasz.
Ahogyan a bizonyítékok eltüntetése is az.
Ha figyelünk, a film végén tökéletes magyarázatot találunk elmúlt évtizedünkre.
A film jóslat.
És megoldás. Akkor is, ha kellemetlen.
Célba talál.
Újra kell tölteni, hogy megértsük magunkat.
Bokros László
